Egyedülálló Anya...

Egyedülálló anyukaként…

Szinte minden kislány álma, hogy egyszer, ha felnő, férjhez megy, gyerekeket szül, és szerető feleség, illetve anyukaként ellátja családját, és meleg vacsorával várja haza, szeretett férjecskéjét.

A kaját, a minden napi tiszta ruhát és boldog nyugodt körülményeket, teremt a családjának…

Számomra a rózsaszín felhőnek a szerepe, itt véget is ért.

Férjhez mentem, és mikor kimondtam a boldogító igent, azt hittem véget nem érő, boldog házasságban élhetek, míg élek, de ez sajnos nem így történt.

Megszületett kislányom, aki a legfontosabb szerepet tölti be életemben, a legnagyobb ajándék, amit a jó Istentől kaphattam.

Az apukájával nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan megálmodtam, két különböző egyéniség vagyunk, és sajnos nagyon nem illettünk össze.

Ha ez előbb kiderült volna, akkor most nem tartanék itt, de akkor minden talán másképp lenne. De akkor, lehet, nem is született volna meg a kislányom se, akit imádok, ennek biztosan így kellett történnie.

7 évet vártam arra, hogy ez jobbra forduljon, de csak egyre rosszabb lett a helyzet.

Egyre több volt a veszekedések száma, a feszültség és a folytonos egymással való zsörtölődések teljesen kimerítettek, és romboló hatással voltak rám és gyermekemre egyaránt.

Mindemellett, szinte teljesen egyedül maradtam a gondjaimmal, nehézségeimmel.

Egyedül kellett megbíróznom, azzal hogy megoldjam a mindennapos otthoni teendőimet gyermek mellett, amit nem értékelt a családom, mekkora erőfeszítéseket hozok nap mind nap, hogy minden napra meglegyen a tisztaság, a rend, kaja legyen az asztalon…

Azt gondoltam, a férjem büszke rám, és mikor este hazaérve látja a rendet, meg azt hogy van kaja az asztalon, elismerést kapok, de ez nem így lett.

Belefáradtam abba, hogy bármit tettem, az sehogy sem volt jó.

A folytonos ellenőrizgetések, és az, hogy hazaérve, nem azt látta meg, hogy de szép rend van, ki van mosva, kaja van az asztalon, hanem egyből azokat a kérdéseket kaptam, egész nap:

- mit csináltam, biztos interneteztem…ezek egyre jobban lehangoltak, romboltak, egyre depressziósabbá tettek.

Volt egy kívülről minta családom, belülről meg nem volt senkim. Ott voltam magányosan és iszonyatosan egyedül.

Gondoltam, ha így lavírozok gyerekkel a mindennapok nehézségeivel magamra hagyva, akkor képes leszek ezt megoldani, házasságon kívül is. Ha már magányos vagyok, akkor meg tök mindegy, hogy hogyan vagyok az, egyedül, vagy családostól.

Így meghoztam életem legnagyobb, legnehezebb, döntését, hogy a továbbiakban egyedül folytatom a gyereknevelést az akkor 3 és fél éves kislányommal, ezért elválltak útjaink férjemmel.

Elváltunk.

Iszonyatos volt az, amin akkor keresztülmentünk, nem kívánom senkinek.

A legfontosabb számomra az volt, hogy gyermekem minél kevesebbet sérüljön, de sajnos,ez elkerülhetetlen volt.

Szakemberek hozzáértő segítségét kértük, és hálás vagyok nekik mai napig is, mert ezt az egész procedúrát feldolgozni képtelenség lett volna nélkülük.

Ahogy elköltöztünk kislányommal, egy számunkra megszokott környezetből egy vad idegen helyre, teljesen messze az otthonunktól, először iszonyatos pánikroham fogott el.

Mostantól nem lesz senki, akire rábízhatom a kicsit, ha bajban vagyok, ha szükségem lesz segítségre, nem lesz, akire számíthatok, mert senki nem ismer.

Erőt kellett vennem magamon, nem mutathattam, azt hogy gyenge vagyok.

Pedig ha tudná szegénykém, hogy mennyire berezeltem, amikor első alkalommal mikor kimentünk a boltba az albérletből, olyan pánikrohamos köhögés tört rám, hogy majdnem a földön feküdtem, mert szinte megfulladtam, annyira nem kaptam levegőt a pániktól.

Sőt régen buszra sem szálltam fel, mert klausztrofóbiám volt, most azt sem mutathatom, hogy minden bajom van, attól hogy napi szinten fel kell szállnom ezekre, a csoda járgányokra, amiktől teljesen rosszul vagyok.

/Volt már jó pár példa ilyenekre, hogy kellett mennem egy megadott helyre, mivel nem tudtam, mi merre található, be GooGle-ztam a megadott irányt, hogy pontosítsam az úti célomat. Két tömegközlekedéssel a leggyorsabb útvonalat választottam, egyikkel a végállomásig kellett utaznom, a másikkal egy megállót. A második buszra mielőtt felszálltam volna, megkérdeztem, jó irányba megyek-e, megáll-e az adott helyen, ahova mennem kellet.

Már nem sok időm volt teketóriázni, időpontra kellett mennem, de tömegközlekedéssel, pont időben voltam.

Az egyik kedves utas kiszólt, hogy nyugodtan szálljak fel, mert ott meg fog állni a busz, ahova mennem kell. Erre a Drága buszsofőr úgy kikelt magából, hogy elkezdett tombolni, még a kormányát is csapkodni kezdte mérgében, annyira kiakadt, hogy ő nem tudja, sőt egy darabig nem is fogja ezt feldolgozni, hogy egyetlen egy megállóra, hogyan képesek az idióta emberek felszállni a buszra? Ez az ember annyira hangosan, mindenki előtt úgy lealázott, hogy azt sem tudtam, sírjak e vagy nevessek? Inkább sírtam volna, hogy lehet ilyen embernek még munkája, pláne, hogy sokan mindent megtennének, hogy munkájuk legyen, nem hogy ezt a modort megengedjék maguknak. Jó hogy nem dobott le a buszról…

De nem is értem, ha valakinek, vagy bármelyik utasnak is van jegye, illetve bérlete, akkor meg nem tök mindegy annak a buszvezetőnek, hogy ki és mennyi megállóra kíván, felszállni arra a nyamvadt buszra? Még jó hogy ilyen drága a buszjegy meg  a bérlet is. Mi lenne, ha senki nem venné meg, vagy nem lenne utas? Mi a fészkes fenét kezdene az állásával? Mehetne utcát söpörni, de nem is értem, nem gondol bele, hogy akár egy friss térdműtéttel vagy akár milyen problémával is felszállhat valaki, annak is lehurrogja a fejét, vagy ledobja a buszról? Némelyik buszsofőr úgy vezet, hogy szerencsétlen utasok csak úgy pattognak, mint a popkorn fel alá, hiába kapaszkodnak, pláne ezeken az ócska tragacs ezer éves járgányokon.

Nem is értem, azok hogy lehetnek még egyáltalán forgalomban? Majd szétesnek. Hol élünk könyörgöm, az ókorban?

 A legérdekesebb dolog, amikor reggel állok a kislányommal a buszmegállóban, várjuk a buszt, annyian vannak, hogy konkrétan nem tudunk felszállni a buszra vagy, mikor megérkezik, egy nem túl zsúfoltsággal teli busz megáll, hiába nyomom meg az ajtó kinyitó gombot, nem nyitja ki, átmegyek a másik ajtóhoz, azt sem nyitja ki a kedves buszvezető, és elhajt az orrunk előtt. Pedig nem elől felszállós buszon utazunk. Természetesen, időre kell menni, minden reggel, elkésni meg nagyon nem szeretünk.

Akkor kérdem én, mi a szarnak kerül ennyibe egy jegy, vagy bármilyen bérlet is./

De a kényszer, az nagy úr, buszokról, buszvezetőkről ennyit…

Az hogy a gyermekem a mindenem, érte meg kell tennem minden tőlem telhetőt, mert ő ad értelmet az egész életemnek.

 A gyerekemnek egy szikla erős anyukára van szüksége, akire felnézhet, akire számíthat, támaszkodhat mindig és mindenkor, aki sohasem beteg, aki megteremti a nyugodt boldog körülményeket számára és mindent, amire szüksége van.

/Ez eddig szép és jó, de sajnos a cérna néha egy anyukánál is el tud szakadni./

 Mindent újból meg kellett szokni, tanulni, rendszerezni az életünkben, mit hogyan tegyünk, hogy a legjobb legyen számunkra, merre hogyan tudjuk megközelíteni majd az otthonunktól az ovit, meg vissza, hogy gyorsabban érjünk a játszótérre, kiderült, hogy nem is abban az oviba fogunk járni, amire számítottam, ami a legközelebb lett volna hozzánk.

Amint végre sikerült kideríteni, hogy melyik oviba is tartozunk, pár fejtörést okozott az is, mire elintéztem, hogy 2 buszmegállónyira leszünk az ovitól.

( na tessék klausztofóbia legyőzése beindít, gondoltam)

Mire mindent megtaláltam, hogy a hivatalos papírokat a hivatalokban elintézzem, bejelentkezést, kijelentkezés, igazolványok, lakcímkártyák elkészítéséhez iszonyatosan sokat rohangáltam, hogy minden a helyére kerüljön. Ez nagyon nem volt körülménymentes, ugyan is erre felénk a hivatalos ügyek intézése miatt az embernek se ideje, se energiája nem jut másra, mert kapásból egy hetet kell kivenni szabit arra, hogy valamit el lehessen, és el tudjon intézni. Ja és a hideg élelmet meg sem említettem, hogy ha valaki el szeretne intézni valamit hivatalban, akkor vigyen magával egy egész napi élelmet, innivalót, meg toalettpapírt.

Téli időszakban, meg sapkát, sálat, bugyellárist, meg pufajkát.

Ja és ahhoz, hogy csak reggel nyitástól délután fél háromig töltse el az idejét, akkor nyitás előtt érdemes, fél órával elsőként megérkeznie, és türelmesen várnia a sorára. Így még nem is lesz biztos, hogy ő lesz az első, mert az időpontos egyéneket veszik előre.

Ha meg végre kivárta a sorát, adnak időpontot, és közlik, hogy vagy megvárja, vagy elmegy, de ne késsen. Ha nem is késik, 15 perccel az időpontja előtt közlik, hogy elkésett, kell várni. Megint várni, egy óra múlva, már toporzékolva megkérdezi, hogy most már elfelejtették, vagy mi a fészkes fene van, akkor végre szólítják a nevét.

30 perces agymosások közepette, kinyomtatnak vagy 20 példányos nyomtatványokat, amit oldalanként vagy 3 helyen is aláírattatnak, amitől már az ember agya teljesen felforr, de azt a nyomtatványt, amiért végül is bement a hivatalba, azt nem adják oda, menjen el újból.

Végtére is qvára ráér rohangálni az ember.

Akkor harmadszori nekifutásra is el kell meni aznap, azért a szerencsétlen papírért, erre közlik, majd hogy várja ki a sorát.

Na így jártam, és már füstölt a fejem.

Mondom az ügyintézőnek, hogy végül is jó lenne tudni, hogy körülbelül mennyi idő az amennyit még várnom kell, ugyan is már a gyermekemért kell rohannom.

Így telt el az okmányirodai napom is, mikor személyigazolványt kellett készíttetnem a kislányomnak.

Kivettem délelőtt az oviból, hogy majd viszem vissza, hát nem sikerült, mert 4 órán keresztül ott dekkoltam egy gyermekkel a hivatalban.

Ja és amikor a saját okmányaimat intéztem, össze-vissza küldözgettek, rohangáltam egyik helyről a másikra, innen oda, onnan ide küldtek, már vérhólyagos lett a lábam.

De ha valamit el kell intézni, két nap tuti nem elég rá.

Egyből nekiálltam állás után is keresgélni, elviekben azért is ide költöztünk, mert itt nagyobb, és több lehetőségekre számítottam.

Igen ám, de itt nem sok sikerrel jártam, ugyan is, amint megtudták a munkáltatók, hogy egyedülálló anyukaként nevelem gyermekemet, így rögtön lehúzzák a rolót előttem.

Így nem hogy nem egyszerű munkát vállalni, hanem azzal is szembesülnöm kellett, hogy túl korosnak mondtak, és szememre vetették, hogy fiatalabb munkaerőre volna szükség, aki reggel 8-tól este 20:00 óráig egész, vagy annál több munkaidőben tud dolgozni, nem csak rész munkaidőben. És ha még mesélhetnék, milyen esetekkel néztem szembe, te jó ég…

Mondanom sem kell, mennyire mélységesen megalázva éreztem magam, hogy akkor 35 évesen túl koros ítéltek meg a munkára.

Ennyire szar lennék, mert egyedülálló anyaként csak rész munkaidőben tudok munkát vállalni? Ennyire semmit nem érek?

Hiába van egy remek szakma a kezemben, hiába vagyok mások által egy remek szakember, ha egyszerűen nincs elismerve, megbecsülve a munkám, arról nem is beszélve, hogy ha így állnak az emberhez, lassan nem hogy jónak, hanem kimondottan pocsék munkaerőnek érzem magam.

Az önbizalmam teljesen a béka segge alatt van, így hogy legyek képes másnak jót adni, hogyan ápoljam vendégeim lelkét, hogyan szépítsem, építsem őket, ha lassan a magam értékeivel nem vagyok tisztában?

Ezért tanultam, ezért képeztem magamat ennyi éven keresztül?

 Ha nem ismernek, nem érdekel senkit, hogy ki vagyok, mit hogyan teszek, lehetek akár a legjobb szakember is a világon, ha nem vagyok ismert, tesznek rám nagy ívben.

Itt olyan elvárásokat támasztanak minden alá, hogy még véletlenül se tudj egy egyszerű kibaszott szakmunkás bizonyítvánnyal, érettségivel érvényesülni ebben az országban.

Csodálkoznak, hogy mindenki elhúz ebből az országból?

Minden munkát megcifráznak, ilyen-olyan újonnan kitalált nevekkel, hogy még véletlenül se tudjad követni, hogy mi micsoda, iszonyú magas elvárásokkal.

Ha egy WC-s néni már -anyagcsere manager, egy kukás- hulladékmanagelési szakreferens, és a takarítónő is már valami modernizált higéniai előadó asszisztens meg mi a franc.

Vagy fertőtlenítő technikus,- tisztaságügyi asszisztens, vagy éppen -épülettisztasági előadó vagy mi a fene néven fut, meg ehhez is lassan már a legmagasabb felsőfokú nyelvtudás lesz szükséges ahhoz, hogy valaki is, el tudjon helyezkedni, akkor hamarosan, mindenki szakmát fog így váltani és Humán ügyintéző - / bérgyilkos/, vagy Banktechnikai manager / bankrabló/ lesz.

Szóval, 35-évesen már =öreg vagyok, hogy dolgozhassak, mert gyerekem van, egyedül nevelem,= semmit sem érek…összeomlás.

Mindezek mellett, emelt fővel járjak az utcán, ismerkedjek, alakítsak ki egy vendégkört, hogy dolgozni tudjak, a gyerekemért mikor megyek az oviba, mit sem lásson az egészből, hogy mennyire nehéz nekem, de csak mosolyogjak és bizakodjak, reménykedjek, hogy egyszer csak jobb lesz…

Mikor 2 hetente elviszi az apukája, attól rettegek, hogy minden rendben van e, jól érzi e magát, nem lázas e,ki tudja megint milyen gyógyszereket adnak neki, úgy hogy nem is tudok róla, vigyáznak e rá úgy mint én, betakargatják e éjjel, mikor folyton kitakarózik, betűrik e a derekát, hogy ne fázzon meg? 

Mert mikor visszajön, szinte mindig valami bajjal érkezik haza többnyire.

Eleinte napokig, hetekig gyógyítgattam, orvostól orvosra vittem, és mire kigyógyult volna a betegségből, újból apás hétvége lett, és kezdődött előröl minden.

Jöhetett a rettegés

Így még esélyem sincs arra, hogy végre úgy dolgozhassak, ahogy mindkettőnknek jó legyen.

 A gyerekemmel is tudjak foglalkozni, hozni, vinni tudjam, mellette nem csak az anyai kötelességeimet, hanem a háztartást is vezetni tudjam, meg még pénzt is keressek, hogy fent tudjam tartani magunkat, helyt tudjak állni mindenben.

Képtelenség.

Nagyon nem könnyű, sőt, nagyon is nehéz, lassan úgy érzem, belerokkanok, de eddig hála Istennek, hogy mindig valahogy volt, és mindig valahogy alakult a helyzet.

Szerencsémre volt pár nagyon kedves mesterember, aki esélyt adott számomra, hogy megpróbálhassam, de itt is kudarcba fulladt a próbálkozásom.

Sokat szenvedtem, sokat sírtam, de csinálni kellett, mert a gyermekem az, aki erőt adott nekem, hogy ne adjam fel, mert már igen sokszor Dunának szaladhattam volna.

Még ha néha, olyan is mint egy kiskamasz, a cérna elszakad, jól összeveszünk, aztán kibékülünk, egyszer lent, egyszer fent.

Azon is törtem a fejem, hogy ha nem rész, hanem egész munkaidős állásban dolgozom, akkor a kislányom mellé, egy babysittert kellene fogadnom, de arra a következtetésre jutottam, hogy az albérlet mellett, ha még babysittert kellene fizetnem, akkor konkrétan azért dolgoznék, hogy a babysittert, illetve az albérletet kifizethessem, és a gyermekemet még nem is láthatom, a megélhetésünkről nem is beszélek.

További verziók, ha elmegyek valahova, ahol bejelentenek délelőttös műszakba, akkor a gyermekemért időbe oda tudok érni, ha időben el is enged a főnök, mert az a veszély is fennál, hogy nem enged el, mint hogy az is, hogy a kiadásom annyi, hogy délelőttös műszakba reggel 8-tól vagy 9-től 4 vagy 6 órában nem keresnék annyit, hogy a kiadásaimat fedezni tudjam.

Ha túl messzire kell utaznom a munkahelyre, megint az van, hogy kevesebb idő jut a pénzkeresésre = stressz

Ha kiváltom a vállalkozásomat, és magam uraként próbálkozom, kiadásaim magasak lesznek ugyan, de magam osztom be az időmet.

 Így a gyerekemmel is megfelelő időt tölthetek, és azon sem kell idegeskednem, hogy ha a főnök azt mondja, hogy én most nem mehetek el, akkor hogyan oldjam meg a gyermekem hazahozatalát.

 Ezért a legjobb megoldásnak azt láttam, hogy saját magam ura legyek, vállalkozóvá váltam. Azzal viszont nem számoltam, hogy ekkora kiadást hogyan fogok kitermelni.

Mert fizetnivaló az volt bőven, az albérlet, a járulékok, az iparkamara, ez a kis kutyagumi, az a kis kutyagumi…

Azt is kitaláltam, kimegyek házhoz, idősebb nénikhez, hogy építgessem, bővítsem a vendégkörömet, de mikor párszor iszonyatosan megalázó helyzetbe kerültem, elgondolkodtam, megéri e ez nekem?

Igen, pénzből él mindenki, de azért uram bocsáss, nem kell mindent eltűrni az embernek, mert némelyik öreglány úgy gondolja, hogy ha már fizet a szolgáltatásért és kimegy az ember hozzá, mint a cseléddel úgy bánhatnak, visszaélhetnek vele, mert megtehetik, mert mindenkinek szüksége van a pénzére.

Speciel én is így jártam.

Mikor bejelentkezett a néni hozzám, tisztán, világosan elmondtam, hogy amint a kislányomat leteszem reggel, egyenesen indulok hozzá, és maximum 8.30- ra ott leszek nála.

Mire odaérek hozzá, felháborodva közli velem, hogy nem erről volt szó, és most nagyon mérges rám. Ha tudja, hogy ilyen korán megyek, ebbe bele sem megy. Tisztán emlékszik, hogy 9:30- ra beszéltük meg. Minek mentem oda ilyen korán?

Még nem reggelizett, fel sem ébredt, gyógyszereit sem vette be, különben is majd meg fagy, be sincs fűtve.

Iszonyatosan mérges rám.

Mondom neki, hogy biztosan félre értett engem, mert én tutira biztosan azt mondtam, hogy leteszem a kislányomat, és onnan egyenesen indulok hozzá, mert utána nekem is még programom van, időbe be kell fejeznem, hogy rohanjak a dolgomra.

Erre megint háborog velem.

Mondom neki, hogy el is mehetek és visszajövök, egy másik időpontban, ami neki is megfelel, ha most ez neki nem aktuális…

Közli, hogy most már ne menjek sehova.

Megreggelizik, megissza a kávéját, beveszi a gyógyszereit, és neki foghatok a haját festeni.

Mire nekiálltam, feltettem a nyakára festékes kendőt, 5x kitalálta, hogy neki a nyakára még a másik fodrásza ilyen olyan papírokat is rátett. Teszek neki én is rá, kitalálja, hogy ne már, egy nem elég. Mondom neki, kettőt tettem. Kitalálja, kívülre is pakoljam körbe a nyakát Szílvia papírtörlővel, ne csak a festékes kendő alatt. Mikor ezzel is megvolnánk, gondolom, végre nekiállhatok festeni a haját. Kikeverném a festéket, kérdem, hogy van e valamilyen műanyag tálkája, mibe a hajfestéket kikeverem, mert azt is nem cipeltem magammal.(így is bepakoltam mindent, ami szükséges a hajához, majd leszakadt a vállam, mire végigbumliztam az egész városon tömve, zsúfolt tömegközlekedésen, ez sem volt egyszerű)

Erre megint ráförmed kiabálva, hát azt nem hoztam magammal? / hát hogy képzelem?/

Végre kapok egy tálkát.

Kikeverem a festéket, megkértem, fogja meg a tálkát, hogy be tudjam festeni a haját, megint rám ripacskodik. Ezt hogy gondolom? Ő nem fogja a tálat, hogy képzelem ezt?

Gyorsan odajött a hölgy, aki a nap 24 órájában vele van, majd ő megfogja./ azt is szegényt hogyan ugráltatja, 2x is elsírta magát, ahogyan bánt vele az öreglány/

Végre valahára befestettem a haját, mind e közbe ezt is vagy 5x leszögezte velem, hány percig szokta a kedves fodrásza rajta hagyni, és nekem mikor kell lemosnom a festéket a fejéről.

Végtére is én volnék a fodrász nem?

Várjuk, hogy a hatóidő leteljen, rám kiabál, hogy nem tűztem fel a haját és leesett.

Mondom neki, nem gond, végül is a papírtörlő ott van, nem fog semmit sem össze fogni, ne aggódjon. Azért feltettem a hajacskáját a feje tetejére, megint kiabál, ismét leesett a haja.

Mi a fészkes francot csinál már a fejével ez a néni, pogózik, hogy állandóan leessen a haja, hogy belémköthessen?

Megint megnyugtatom, semmi gond, nem fog összefestékezni semmit.

Lejár a hatóidő, megyünk hajat mosni.

Megmosom a haját, 2x /aki ismer engem, és mostam a haját, az tudja, nem egy simogatós hajmosós típus vagyok, jól meg szoktam mosni a vendégeim haját/ erre közli velem, hogy nem mostam meg igazán a haját, mert nem érezte.

Na itt már kezdett elborulni az agyam. Tettem hajsampont megint a kezembe, és úgy megmostam neki a haját, hogy más már beszart volna rajta.

 Azt mondja, na most ezt érezte.

Na mondom… ez kész. Rátettem a hajszínvédő balzsamot, ami neki volt, erre kiakad, hogy ami a dobozhoz volt, azt még nem tettük rá. Mondom neki, hogy ez, ami neki volt, ugyan azt a célt szolgálja. De nem. Megint rám ripacskodott, hogy az ő fodrásza, mindig, de mindig rá szokta rakni. Gondoltam, mit vitatkozzak vele, rárakom azt is, így legalább megnyugszik.

/Most annyival volt egyszerűbb a dolog, hogy most nem kellett lefürdetnem is, mint ez utóbb.

Múltkor még ezt a szolgáltatást is igénybe vette velem, holott bocsi, de én nem ápolónőnek mentem oda hozzá, de még ezt is szívesen megteszi az ember bárkinek, bármikor, ha nem így viselkednek vele, mint egy utolsó ronggyal/

Nekiálltam a haját szárítani, és most nem beraktuk, mint amit megszokott a régi fodrászával, hanem hajsütővel göndörítettem be. Közölte velem, hogy egy hét múlva jönni fogok megint hozzá újra, ha nem fog tartani neki a frizura.

/ Esküszöm, mintha csicska vagy egy tanuló lennék, úgy bánik velem, de most komolyan, mit képzel magáról ez a néni, mindenkivel megtehet mindent, mert pénze van? /

Megnyugtattam, hogy ne aggódjon, fog tartani.

Gyönyörű szépen begöndörítettem a haját, szebb volt, mint a berakás, tele loknikkal, erre kitalálja, hogy tupírozzam fel az egészet és csináljak neki, Pin Up frizurát.

Kihoz egy fényképet magáról, ami 60 évvel ezelőtt készült

/ ugyan is 90 éves a néni, akkor volt 30, már a régi fodrászai is kihaltak mellőle/

 hogy olyan frizurát készítsek el neki, ami a képen van.

Teljesen feltupírozva, egy szem lokni nélkül.

Kérdem, hogy akkor mi értelme volt a loknizásnak?

Na mindegy, feltupíroztam, befésültem a haját bazi magasra, ahogyan szerette volna, ráküldtem a lakkot és mikor elkészült megnézte vagy 3 tükörbe, egyikbe se látta igazán.

Kellett zseblámpát is tartani neki, hogy végre hátulról is megvizslassa, milyenre készült a 40-es évekbeli Pin Up lányos frizurája.

Na hát ehhez kell idegzet baszkikám… gondoltam.

 Mire én nyugdíjas leszek, nem hogy Madamnak nem fogom érezni magam, /mint ez a magára túl híjú 90 éves nénike, aki tele energiával, rabszolgahajcsár vénával /hanem, senki nem fogja nekem úgy a fenekemet sem kinyalni, mint az én korosztályom az ilyen néniknek.

Sőt nem hogy pénzünk, hanem nyugdíjunk sem lesz a magam fajta korúaknak, nem hogy eszünkbe jusson, bárkit is pattogtatni magunk körül, mert megtehetjük.

És milyen sok az ilyen, sajnos.

Így ezt a házhoz kijárásos dolgot inkább hanyagolom, mielőtt rámennek az idegeim erre.

Azzal is próbálkoztam, hogy széket béreljek valahol délelőttös műszakban, de akkora összegeket kértek, hogy a kiadásaimat ki sem tudtam volna termelni, nem hogy megéljek gyermekemmel, így maradtam otthon a fenekemen.

Most már kislányom iskolás, és egyre nehezebb, nagyon le vannak terhelve, nem csak nekik van házi feladat, hanem a szülőknek is folyamatosan van valami.

Most erre ennyit fizessél be, most arra ennyit küldjél be, most színházba megyünk, majd, tábor lesz ennyiért, küldjél választ, hogy igényled e,vagy sem, ebéd befizetést írd le papíron, jelentsd le interneten, minden napra teremtsem elő, hogy legyen pakolva tízóraira, legyen főzve, mosva, takarítva…

Őszinte elismerésem azoknak az anyukáknak, akik két, illetve több gyermekkel csinálják mindezt végig. Igaz nekem egy kislányom van, de mondhatom, hogy néha kitesz öt fiút is. Nincs az, hogy eljátszik valamelyik tesóval, hanem mindig Anya, Anya , Anya és Anya van.

Volt egy álmom, hogy lesz egy saját gyönyörű szépségszalonom, amit magam vezetek, sok vendéggel, remek kolléganőkkel, tele jobbnál jobb ötletekkel, de lassan úgy érzem, minden lelkesedésem odaveszett, elszállt a folytonos reményekbe, vágyakozásokba, és mindez már csak a múlté is marad.

Az ember utolsó vállalkozó kedvét is elveszik, már lelkesedni sem tud dolgok iránt, mindenki azt gondolja, hogy dolgozni sem akar az ember, de lassan már komolyan ott tartok, hogy ilyen körülmények között, ennyi nehézségek közepette, már energiám, önbizalmam sem marad, nem hogy munkakedvem.

Az emberrel, ha semmi örömteli esemény nem történik, ami feldobná a kedvét, egy idő után úgy érzi, nincs más megoldása min feladni a dolgokat, az álmait.

Jobbnál jobb szakemberek vesznek el, mert ha nem tud magán segíteni, vagy nincs egy anyagi háttere, segítsége, egzisztenciája, vagy nem valakinek a valakije és nem ismerik, nem tud érvényesülni.

Sajnos felénk ez így megy és ez elég szomorú.